...

Lépj a lábnyomomba!
Tudom az utat.
Szorosan kövess,
hogy el ne vessz,
míg kitalálunk az útra.
Hadd vezesselek újra,
mint rég,
mikor kölykök voltunk még,
s eltévedtünk olykor
a tölgyfák között.
Sötét volt az ég.
Szívünkbe félelem költözött,
bár fénylett a Hold
a sűrű lombok fölött.
De amint felszállt a köd,
megleltük a csapást,
mit a vadak hagytak maguk után.
Így volt szerelmünk hajnalán.
Vigyáztuk egymást,
hogy ne érjen bántalom.
Nem volt elszalasztott alkalom,
követtük szívünk szavát.
Még tiszta volt az ég.
De talán ma is elég,
ha lábnyomomba lépsz.
Vigyázok rád, ne félj.
Ha mégis eltévedek,
s az útra előbb kiérsz,
várj rám a fák alatt.
Annyi erőm talán marad,
hogy utolérjelek.
Ne hagyj a vadak között!
Kérlek, ne szaladj,
már fáradt vagyok.
De követlek, ha úgy akarod,
mint árnyék a hátad mögött.
Veled maradok.
Csak lassabban haladj.
A lábnyomodba lépek,
hogy ne vesszek el.
Árva lennék nélküled.
Nyújtsd hátra kezed!
Hunyd le szép szemed
egy pillanatra.
Ott lesz az út.
Megleljük újra virradatra.