...

...A párkányon állt árván.
Féltően óvta
megfakult, színes pöttyeit.
Törött füle rég elveszett.
Takargatni próbálta
halvány repedéseit.
Senki nem használta rég.
Jól tudta, miért.
Hogy-hogy nem dobták ki még?
Hisz semmi haszna nincs.
Már cseppet se szép,
mióta elvesztette ékességeit.
Talán csak ott felejtették.
Bár maradhatna még kicsit!
Minden vágya ez.
Még akkor is,
ha örömet régóta
senkinek nem szerez.
Szeretett ott az ablakban.
Nézte a fákat, a kertet.
Kicsit irigykedett,
hisz ők minden tavasszal
új életre kelnek.
De jó lenne újra
hasznosnak lenni!
Talán tudná valaki
megint szeretni.
Körülfonta némán
a szürke szomorúság.
Mélán nézte az ablakot.
A tükörképét látta.
S egy apró alakot.
Pici zöld fűszál nőtt
a vén bögre közepén.
hisz teste tele volt
porhanyós földdel.
Ott ült a kis növény.
Büszkeség töltötte el.
Átjárta szívét a remény.
Fakó pöttyei az örömtől
újra kivirultak.
A repedések is lassan
összeforrnak,
mire kinő a fű.
Lám, az élet jó,
s mily egyszerű.