...

Simon és Szidónia egymás mellett laktak egy régi házban a rózsalugas mögött. A park valójában egy kastély kertje volt, amely romjaiban szomorkodott az időközben épült lakóházak között.
A két gyerek és a kislány nagy fekete kutyája, Brúnó, gyakran csatangolt a rózsakertben. Időnként elbújtak a padláson, ahol sok-sok kincs között Aranyszarvas nézett le rájuk egy festményről a falon. Néha kacsintott feléjük sárga szemeivel.
A kastély melletti kunyhóban élt Amélia, akit a környékbeliek boszorkánynak tartottak, de inkább volt jó tündér, aki mindenféle gyógyfüvekkel gyógyította a kert sebesült állatait.
Vele lakott Dúr és Moll, a két hófehér galamb, valamint Fülöpke, a kandúr.
Amélia gyakran jósolt a városka babonás lakóinak kávézaccból, hamuból, füstből. Sokan bolondnak tartották, a gyerekek és kutyájuk azonban gyakran meglátogatták őt.
A közeli tó partján találtak egy öreg, kóbor lovat, akit megsajnáltak és Amélia befogadta. Elnevezték Szvetozárnak.
Volt a szobában a falon egy faliszőnyeg, mely csodálatos, mesebeli tájat ábrázolt. Ez a kép nagy hatással volt Simonra és Szidikére. Főleg, mikor megtudták, hogy néhány barátjának Amélia megengedi, hogy kirándulást tegyenek a szőnyeg furcsa lényei között, akik a hölgy szerint álomország szülöttei.
- Amélia rég megígérte már nekünk ezt a kirándulást. - szólt Simon egy délután a rózsalugasban.
- Igen. De szerinte nem vagyunk eléggé felkészülve rá. - felelte Szidike.
- Nem hiszem. És én már olyan kíváncsi vagyok. - mondta Simon izgatottan.- Szerintem máris beszéljünk vele!
- Jó, rendben. - egyezett bele Szidike. De aggódott, hogy ez a kívánságuk nem teljesül olyan könnyen, mint az előzőek.
Mikor, például, Amélia babszemnyire zsugorította őket, hogy Dúr és Moll hátán körbe repülhessék a rétet.
Vagy, amikor egy csapásra megértették az állatok nyelvét.
Ahogy közeledtek a házikó felé, Amélia már az ajtóban várta őket. Vállán ott ült a két szép madár, lábánál pedig Fülöpke dorombolt kedvesen.
Szvetozár békésen legelészett és üdvözlésül meglengette a farkát.
Azt hiszem, nem tudunk tovább várni. - szólt izgatottan Simon.
Vendéglátójuk beljebb invitálta őket.
- Én egy kicsit félek. - mondta Szidónia, majd megsimogatta a macskát.
- Nincs mitől. A kirándulás csak addig tart, amíg ti akarjátok. - nyugtatta meg a jósnő a kislányt.
- Hát, ha felkészültetek, akár indulhattok is.
- Mit kell tennünk?- kérdezte Simon, s mindketten megálltak a szőnyeg előtt.
- Hunyjátok be a szemeteket,majd, ha megérintelek, lépjetek egyet előre. Abban a percben a kép életre kel körülöttetek. - felelt Amélia.
Amint ez megtörtént, hirtelen csodálatos, egzotikus növények között találták magukat. Pontosan olyan volt, mint a képen, csak minden élővé változott.
Az ezernyi élénk illat még Brúnót is töprengésre késztette.
Szidike nagy ijedségére az egyik bokor mögül egy kíváncsi szempár leselkedett rájuk.
Ekkor három igen furcsa szerzet masírozott elő a fák közül, s rémülten nézték a jövevényeket.
A gyerekek még soha életükben nem láttak ilyen különös fickókat.
Kik vagytok? - kérdezte Simon.
Választ egyelőre nem kaptak, így volt alkalmuk alaposan szemügyre venni a fogadó bizottság tagjait.
Mindhárman igen alacsonyak voltak. Egyikük egy pár ormótlan fapapucsot viselt, ami jóval nagyobb volt a lábainál. Alig tudott benne közlekedni.
A középső alak nagyra nőtt madárnak látszott, és egy házikót hurcolt a hátán. Ő is elég nehezen mozgott.
De a legfurcsábbnak a harmadik tűnt, aki normális külseje ellenére egy számítógép monitorját szorongatta a hóna alatt.
Miután jól megnézték egymást, közelebb araszolt egymáshoz a két társaság.
- Isten hozott benneteket az álmok erdejében! - szólt a fapapucsos. - Mi vagyunk az ajtónállók. Az én nevem Klumpa, ők pedig Kakukk és Képernyő. - mutatott rá a madárszerűre meg a számítógépesre. - Mi szoktuk körbe vezetni a vendégeket, de már hosszú ideje nem járt erre idegen.
- Szóval, Klumpa, Kakukk és Képernyő. - nyugtázta Szidike, aki elsőnek tért magához.
- Mi pedig Brúnó, Simon és Szidónia. - mutatta be barátait a kislány.
- Már kezdtük azt hinni, Amélia megfeledkezett rólunk. – szólt Klumpa, miközben társai kíváncsian körül járták a vendégeket.
- Miért vagytok ilyen furcsák?- kérdezte Simon.  
- Valaki ilyennek álmodott meg minket. Ebben az erdőben minden csak álom. – Saját álmaitokkal is össze fogtok találkozni. - felelte Klumpa. Társai nem szóltak, csak Kakukk torkából szakadt fel néha egy-egy csuklás.
- Biztos rekeszizom görcse van. - morogta Brúnó.
- Nem, dehogy. Valamikor remekül kakukkolt, de most már csak csuklani tud egy ideje. - felelte Klumpa, s átkarolta barátja hátán a házikót.
Képernyő ekkor idegesen megigazította hóna alatt a monitorját, majd a fák között kanyargó ösvényt kutatta a szemével.
Klumpa széles karmozdulattal jelezte, hogy ideje indulni. Kakukk még csuklott egyet, majd szorosan Klumpa és Képernyő közé ékelődve indult el.
A gyerekek követték a három különös lényt.
Az első furcsaság egy citromsárga porszívó volt, aki az egyik fa alsó ágán fekve lazán előre nyújtotta hosszú gégecsövét.
Klumpa elmagyarázta, hogy az illető azt gondolja magáról, pompás testű gepárd, ezért lakik a fán.
Brúnó a sor végén már épp szóvá akarta tenni, hogy unatkozik, amikor egy apró kis rém pottyant a hátára  a lombok közül.
- Hát, pajtás, nem ártana, ha kicsit csipkednéd magad, mert rendesen le vagyunk maradva a többiektől! - mondta szemrehányóan, majd rá is paskolt a kutya hátsójára.
- Na ne!- dörmögte Brúnó.
- Ugyan, öregem. - így a manó. - Tudod, mióta vártam már, hogy egy megfelelő hátasló belépjen a képbe? Csaknem száz éve. És erre tessék! Kénytelen vagyok beérni egy kiszuperált ebbel.
A kiszuperált eb kicsit sűrűn vette a levegőt a felháborodástól. - Kikérem magamnak! És ha már letegezel, legalább bemutatkoznál!
- Jobban tennéd, ha a menetelésre tartalékolnád az energiádat!- felelte a szörnyike.
- Egyébként, Flücesszin vagyok. - mondta.
A kutya erre ismét csak morogni tudott.
- Brúnó vagyok. - mondta, majd megállt az ösvény közepén.
- Miért álltunk meg?- kérdezte a szőrmók.
- Nem látom a többieket. - aggódott Brúnó.
- Talán szimatolj, azért van az orrod!- utasította a társa, majd egy csapásra mutatott. Kiértek egy tisztásra, amelynek közepén hatalmas sakktábla állt, tele fabábukkal.
Flücesszin  rémülten hátrálni kezdett, s Brúnót is visszafelé rángatta.
A lehető legrosszabb helyre tévedtünk. - mondta izgatottan, s egy óriási gomba törzse mögül kukucskált.
Gyere, elmesélem a sakkozók történetét!
Eközben a tisztás túloldalán a társaság másik fele rábukkant egy akváriumra, melyben egy magányos cet úszkált körbe-körbe.
Ez itt Fegya, a bálna. - szólt Klumpa.
A bálna abba hagyta a körözést és mereven szembe nézett bámulóival, majd dörgő hangon kikiabált a vízből:
- Nem kaptok két büdös nagy maflást, ha azonnal elhúztok innen!
- Ez aztán ideges. - mondta Simon.
Kakukk csuklott egyet, majd megkocogtatta a monitort Képernyő hóna alatt.
Menjünk!- sóhajtott Szidike. - Még meg kell találnunk Brúnót!
Két-három gesztenyefával odébb egy kivénhedt vadászra bukkantak, aki szorgalmasan csúzlizta a gesztenyék szárát.
Ezt elkaptam!- rikkantotta elégedetten, miközben levette egyik szemüvegét a háromból.
Fáradtan törölgette homlokáról a verítéket.
Ne zavarjuk a hős vadászt!- mondta Klumpa csendesen.
Nemsokára odaértek a megfeneklett sakkjátszmához, s mielőtt még figyelmeztették volna, Simon belépett a bábuk közé.
Jaj, ezt nem kellett volna!- kiáltotta rémülten Klumpa. Kakukk és Képernyő tátott szájjal bámultak a fiú után.
Ahogy Simon a táblára lépett, a figurák megelevenedtek, a királynő így szólt:
Mindenki léphet egyet. S ezzel egy csapásra átrendezték a táblát. Egy futó lelépett a fűre.
Ekkor érkezett futva Flücesszin és Brúnó.
Épp azt meséltem Brúnónak, hogy aki a táblára lép, nem szabadul. - mondta a kis szörny.
 Képernyő lerakta monitorját egy fűcsomó mellé, és fáradtan rátelepedett.
Mi történik itt?- kérdezte Szidónia.
Kakukk csuklott egyet, majd a hátára vetette magát a fűben. A hátán viselt házikó miatt egy ideig ide-oda himbálózott.
Klumpa gondterhelten fogta a fejét, Szidike pedig kíváncsian nézett Flücesszinre, majd Brúnóra.
Az erdőben találtam.- vonta meg a vállát lemondóan a kutya. - Úgy hívják, hogy Flücesszin. Itt lakik. - folytatta, majd letelepedett a többiek mellé.
Mi lesz most Simonnal?- kérdezte Szidike riadtan.
 Hát, ő már itt öregszik meg. - felelt a rém.
Ne vészmadárkodj! - förmedt rá Klumpa. - Azért van megoldás, csak nem túl egyszerű. A baj az, hogy a sakkjátszma csak akkor elevenedik meg egy lépés erejéig, ha valaki kívülálló fellép a táblára, s akkor Simon elhagyhatná a terepet. Ezen kívül csak egy kiút van. Mint látjátok, a táblán csak fehér bábuk vannak, vagyis nincs ellenfél csapat. Ha sikerülne tizenhat jelentkezőt toborozni, akik vállalnák, hogy legyőzik a fehér játékosokat, akkor Simon szabadulhatna. Feltéve, hogy a szabályoknak megfelelően kiütik a mezőnyből.
- Ez nem tűnik túl komplikáltnak. - mondta a kislány töprengve.
- Valóban. Csak eddig még egyszer sem sikerült a fekete csapatot összeszedni. - legyintett Klumpa.
Kakukk nagyot csuklott, Képernyő pedig unottan ásított.
Flücesszin morcosan nézett végig a társaságon.
Bátorkodnám javasolni, hogy legalább próbáljuk meg!- mondta dölyfösen.
Egyszerűbb lenne ezt a futót meggyőzni itt, hogy álljon vissza a helyére. - morfondírozott Szidike.
A futó gyanakodva hátrébb lépett a fák árnyékába.
- Félek, hogy ez nem menne egy könnyen. - felelt Klumpa, és ő is leült végre a többiek közé.
- Tudtommal, van még két másik lehetőség is. - kotnyeleskedett Flücesszin.
- És pedig?- csillant fel Szidike szeme a jó hírre.
- Nos, ezen kívül az egyik verzió szerint, Szidónia kisasszony visszamehet a valóságba, s kint meg kell keresnie az álmodót. Rajta keresztül változtathat az eseményeken.
- És mi a harmadik?- kérdezte csalódottan a kislány.
- Segítséget kérhetünk Améliától. - felelt a manó.
- Akkor ezt kell megpróbálnunk. - vakarta fejét töprengve Klumpa. - Üzenetet kell neki küldenünk. Aki közülünk a leggyorsabb, - s itt nyomatékosan a futóra nézett,- annak vissza kell mennie az úton a bejárathoz, s ott kapcsolatba léphet Améliával. Azután csak várnunk kell, amíg ő kieszel valamit, s a tudtunkra adja a megoldást.
A futó szomorúan feltápászkodott, mert tudta, hogy ő a leggyorsabb, de dolga végeztével vissza kell térnie a sakktábla mozdulatlanságába. Önként erre nem volt hajlandó, gondolta, egy utolsó kaland neki is kijár az örökös ácsingózás előtt.
- Elvigyelek a kapuig?- kérdezte tőle Brúnó.
- Ugyan! Egy ilyen lomha kutya csak hátráltatna a haladásban.
- Lomha a nénikéd!- dohogta Brúnó, s lustán ásított.
- Akkor, jobb, ha indulsz. - mondta Szidike, s bátorítóan megveregette a futó vállát.
- Hát, jó. Úgysincs más választásom. Várjatok itt, hamar végzek!- azzal lóhalálában eltűnt a fák között, vissza az álom és a valóság határára.
A többiek türelmetlenül várták érkezését.
A futó hamar elérte a kaput, s felmászott egy éktelen magas fának legalsó ágára, amelyik átnyúlt a másik világba.
Kinyújtotta kezét, és hármat pattintott az ujjaival, mire kintről Amélia keze elérte az övét és megszorította.
A futó ekkor röviden vázolta a helyzetet, megkérte Améliát, hogy segítsen.
- Megpróbálom. Most térj vissza a többiekhez, s várjatok az utasításaimra! - mondta a tündér, s eleresztette a futó kezét.
A kis társaság a tisztáson ücsörögve várt a bábura, s kissé csalódtak, mikor az üres kézzel érkezett.
Ám nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan két hófehér galamb, Dúr és Moll közeledett feléjük. Leszálltak a fűre, s egyikük szárnya alól előkerült egy apró bugyelláris, meg egy kis cédula az útmutatásokkal.
Klumpa hangosan felolvasta a papírt: - Királynőt szórjátok be a zacskóban lévő aranyporral, ettől feléled és arrébb lép a táblán. Futó álljon készenlétben, Simon kezét fogja valaki, hogy le tudjátok rántani a tábláról abban a pillanatban, mikor a királynő lép. Futó álljon vissza a helyére!
Nos, akkor hozzá is kezdhetünk!- szólt Flücesszin parancsolóan, mint aki már nagyon unja a kialakult helyzetet.
A futó duzzogva nézett végig a társaságon.
- Semmi kedvem az egészhez . - mondta.
- De hát nincs más választásod. - szólt Klumpa. - Te futó vagy. Mihez kezdenél itt a táblán kívül?
Ekkor halk zeneszó szűrődött feléjük a fák mögül, s egyre közeledni hallatszott. Flücesszin felkapta a fejét a zajra.
Micsoda mázli!- kiáltotta lelkesen.
Egy lakodalmas menet keveredett melléjük a tisztásra. A vidám csapat a zenekarral az élen, táncolva, dalolva haladt az ösvényen.
Ezek meg hogy kerülnek ide?- dörmögte Brúnó.
- Valaki ide álmodta őket. - Mondta Klumpa, majd a manóhoz fordult.
- Szerinted mennyi az esélye, hogy rávehetjük őket a játékra?
- Nagyjából nulla. - felelt Flücesszin.
Közben a lagzisoknak már csak a vége látszott, amint távolodtak az erdő felé.
Hát, kedves futó, készülj!- biztatta Szidike a bábut, aki szomorúan odaállt a sakktábla mellé.
Dúr és Moll a csőrükbe csippentették az aranyporos zacskót, a királynő fölé repültek.
Klumpa is készenlétbe helyezte magát, hogy elkaphassa Simon kezét, mikor a bábuk arrébb lépnek a táblán.
Kakukk idegesen csukladozott, Képernyő pedig szorosan rácsavarodott a monitorra.
Kezdhetjük?- kérdezte Klumpa a galamboktól. Azok csak bólintottak.
Akkor háromig számolok. - mondta Klumpa, s kinyújtotta egyik kezét  Simon felé.
Egy, kettő, három!
Ebben a pillanatban a királynőt beborította a csillogó aranypor, amitől hirtelen életre kelt, s lépett egyet előre.
Klumpa megrántotta Simont, aki szinte lerepült mellé a fűre, Brúnó pedig az orrával nagyot taszított a futón, amitől a szegény bábu máris egy fekete kockán találta magát. A következő másodpercben a sakkjátékosok ismét teljes mozdulatlanságba dermedtek.
A kis társaság megkönnyebbült sóhajtozások közepette újra letelepedett a fűre.
Simon értetlenül nézett végig a többieken, mintha mit sem sejtene a történtekből, majd savanyú ábrázattal közölte, hogy halálosan éhes.
A többiekből pukkadozva kitört a nevetés, a kisfiú pedig nem értette, mi olyan mulatságos abban, amit mondott.
- Hát, akkor ideje lesz némi ennivaló után néznünk. - mondta Klumpa, s hatalmas fapapucsait a lábára igazítva feltápászkodott, s felsegítette a földről Kakukkot és Képernyőt.
- Nos, ha szerencsénk van, és szeretitek a palacsintát, akkor degeszre ehetitek magatokat. Itt a közelben van egy gigantikus gép, ami évek óta ontja magából az óriás palacsintákat.
- Szerintem most is ott lesz. - szólt Flücesszin.
- Valaki odakint nagyon szeretheti a hasát, mert ez a masina már egy örökkévalóság óta zakatol itt a fák alatt.
El is indultak a manó után valamennyien, s egy negyedórányi gyaloglás után már hallották, hogy valami hangosan csattog a közelben.
Ahogy közelebb értek a szerkentyűhöz, egyre gyakrabban repült el a fejük mellett egy-egy hatalmas lepény.
Csak el kell kapni egyet. - dirigált Flücesszin.
Egy ekkora palacsintával valamennyien jóllakhattok.
Klumpa, Kakukk és Képernyő összeszokott mozdulattal egyszerre nyújtották kezüket egy közelgő lepényért, és sikerült is elkapniuk. Feldarabolták annyifelé, ahányan voltak, s jóízűen falatoztak a záporozó palacsinták elől elhajolva.
Miután jól belakmároztak, Flücesszin közölte, hogy roppant álmos. Lekucorodott a fűbe, s magára húzott egy jókora lapulevelet. A többiek cinkosan összenéztek, s csendben csatasorba állva elindultak tovább a keskeny csapáson. Ám ezt a manó meghallhatta, mert pár méter után mérgesen utánuk szaladt.
Csak nem hagytok itt, amikor halálra untam magam az elmúlt néhány száz évben? Nélkülem egy lépést se! - füstölgött felháborodva. Nyoma sem volt előbbi fáradtságának.
Így baktattak tovább, mikor kisvártatva egy rozoga szekér jött velük szemben. Két kivénhedt öszvér vonszolta, a bakon pedig egy nagyszakállú vénember ült bóbiskolva.
Melléjük érve megemelte kalapját.
Adj Isten! Hol vagyok most?
Hát itt. - felelte a manó.
- De hol az az itt ?
- Nem látod? Ez ugyanaz az erdő, ahol ki tudja mióta vándorolsz.
- És mi van arra, ahonnan jöttök?
- Egy jó nagy sakktábla. De a közelébe se menj, mert megjárod!- figyelmeztette Klumpa az emberkét.  
- Hát, jó utat! Ha tovább mentek, nem messze lesz a kunyhóm. Ott megpihenhettek egy kis időre. - szólt az öreg, s tovább hajtott a szekérrel.
 A kis csapat is folytatta útját, s néhány rekettyebokron átvergődve, tényleg megpillantottak egy düledező viskót. Némi tétovázás után félve benyitottak.
Furcsa látvány fogadta őket a házban. Egy nagy kerek kalitkában hatalmas, színes farkú páva ücsörgött, s feje körül zölden világító szárnyas halacskák röpködtek. A fal mentén körben tükrök sorakoztak, zöld lepellel letakarva.
Brúnó óvatlanul felemelte egyikről a takarót, s amint belenézett a tükörbe, eltűnt a többiek szeme elől.
- Hát, ez láthatatlanná változott. - mondta kárörvendően a manó.
- Te tudtad? Miért nem szóltál?- fakadt ki szemrehányóan Szidike.
- Gondoltam, móresre tanítom, amiért le akart rázni.
- Gonosz vagy, Flücesszin. - szólt Simon. - Azonnal csinálj valamit, hogy visszaváltozhasson a kutyánk!
- Na, jó. De akkor nem hagytok magamra többet ! - felelt a manó kelletlenül.
- Az attól függ. Ha jól viselkedsz, velünk jöhetsz. - mondta Szidike.
- Akkor előre szólók, hogy ez a piperkőc madár a ketrecben nagyot koppant a csőrével, ha nyúlkáltok.
- És ezek a halak itt?
- Ezek? Szent János bogárnak képzelik magukat, s a páva megvilágításával vannak elfoglalva. Jobb, ha békén hagyjátok őket is!
- Látod, tudsz te rendes is lenni. - mondta Klumpa a manónak, mire Kakukk csuklott egy jó nagyot.
A bók, úgy tűnik, hízelgett Flücesszinnek, mert vigyorogva elindult az ajtó felé.
- No, akkor én most hozok a kertből néhány bogyót a kutyátoknak, ha azt megeszi, újra látszani fog. De addig ne emelgessétek a többi tükör takaróját, mert ti is úgy jártok, mint az a mamlasz!
- Ne sértegess ! - hallatszott Brúnó dörmögése valahonnan.
Flücesszin csendben távozott a kert felé, majd néhány fekete golyóbissal a markában tért vissza a házba.
Na, hol ez az eb? Hadd etessem meg vele a bogyókat!
Kinyújtotta a tenyerét, ahonnan hirtelen felszívódtak a magocskák, majd ezzel egy időben Brúnó körvonalai egyre erősebben rajzolódtak ki, míg teljesen láthatóvá nem, vált.
- Kösz, kis haver! - Mondta a manónak, majd megcsóválta bozontos farkát.
- Azt hiszem, jobb, ha odébb állunk innen. - mondta Klumpa. Kakukk is felállt, megigazította hátán a házikóját, Képernyő pedig áttette a monitorját a másik hóna alá, s a kijárat felé terelte a gyerekeket. Dúr és Moll a küszöb előtt várták őket, s halk szárnysuhogtatással röppentek fel, hogy mutassák az utat.
- Láttátok már az óriás szúnyogok mocsarát? – kérdezte Flücesszin.
- Nem. De én inkább már haza is mennék. - morogta Brúnó unottan ásítozva.
- De hiszen még alig láttunk valamit az egészből!- mondta Szidike, s megsimogatta a kutya fejét.
- Hát, akkor erre tovább!- mutatott jobbra a manó. - De előre szólok, hogy túl közel merészkedni a mocsárhoz sem ajánlatos!
- Itt csak lidérces álmokkal lehet találkozni?- szólt Brúnó csodálkozva.
- Nem, dehogy! Ez sem lidérces, csak kissé furcsa. - felelt Flücesszin, s elindult egy kis patak partja mentén a folyás irányába.
A többiek követték.
Először érdekes hangok ütötték meg a füleiket, s csak utána tárult eléjük a látvány.
Egy tagbaszakadt félmeztelen férfi hadonászott vadul a mocsár szélén, egyik kezében ostorral, másikban egy hatalmas buzogánnyal. Időnként a mellét is megdöngette, s hangosan elbődült: - A mocsár királya vagyok!
Mellette egy apró termetű gésa állt kimonóban, s japán áriákat énekelt vékony szoprán hangján, már amikor sikerült túlkiabálnia a mocsár királyát.
A gyerekek egy darabig döbbenten nézték a jelenséget.
- Na és hol vannak az óriás szúnyogok?- kérdezte Simon, mikor felocsúdott a meglepetésből.
Mielőtt még választ kapott volna, elmasírozott mellettük egy fél pár kopott bakancs, maga után húzva kibontott fűzőjét. Egy süni dugta ki belőle a fejét s vidáman integetett nekik egy kockás zsebkendővel. Visszaintegettek, majd tovább hallgatták a gésa énekét.
Szerintem a szúnyogok most alszanak, és nem is tanácsos őket felébreszteni. - mondta Flücesszin mindentudóan.
Majd mi megnézzük. - szólt Dúr, és Moll-lal a nyomában elvitorlázott a mocsár fölé.
Tényleg alszanak. - mondta Moll, mikor visszatértek. - Ketten vannak, akkorák, mint két óriási polip.
- Igen. Betakarják az egész mocsarat. - csipogta idegesen Dúr.
- Hát, akkor mehetünk tovább. - szólt Klumpa.
- Remélem, ezután kissé vidámabb lesz. - dohogta Brúnó csalódottan.
- Ki tuhatja. - mondta a manó.- Ki tudhatja, mi mindent álmodnak ott kint össze az emberek.
Ahogy a következő tisztásra értek, egy piknikező családdal futottak össze, akik, amint észrevették őket, nyomban csokoládé darabkákat és savanyú cukorkát dobáltak feléjük. A gyerekek már meg sem lepődtek, sőt, Simon a zsebébe gyűrt néhányat az édességből, hogy később legyen mit rágcsálni, ha megéheznek.
Miért nem egy kis csirkecombot hajigálnak?- reklamált Brúnó, de azért a csokiból is nassolt.
Baktattak tovább a fák tövében, s egyszer csak a lombok között egy szivárvány színes csíkjai villantak meg a napfényben. Egy percre megálltak gyönyörködni a látványban, majd Simon hirtelen a homlokára csapott.
De hiszen én azt hallottam, hogy aki eléri a szivárványt, az egy fazéknyi arany pénzt talál a lábánál.
Ezt mikor álmodtad? - kérdezte gúnyosan Flücesszin.
Ezt nem álmodtam. Aranyszarvas mesélte.
Ki az az Aranyszarvas? - kérdezte a manó.
Simon csak legyintett. Szidike válaszolt helyette.
Tudod, nálunk a padláson van egy régi festmény a falon, Aranyszarvas azon a képen van megfestve. Néha beszélgetni szoktunk vele.
Hogy mik nem történnek ott kint a valóságban! - csúfolódott Flücesszin.
mi lenne, ha megpróbálnánk megtalálni azt a kincset? - lelkendezett Simon.
Klumpa a feje búbját vakirgálta, Kakukk és Képernyő várakozva néztek rá, mintha az övé volna a döntés meg az utolsó szó.
Nincs sok esélyünk. Egy ilyen szivárvány talán csak tíz-tizenöt percig látható, és úgy látom, elég messze vagyunk tőle. Nagyon kell igyekeznünk, ha oda akarunk érni, mielőtt eltűnik. - szólt Klumpa.
- Hát, az bajos lesz. - morogta Brúnó, aki nem csak, hogy lusta volt, de kicsit unta is már ezt az egész kalamajkát.
- Az is lehet, hogy itt nálatok tovább tart a szivárvány. - mondta Simon.
- Azért jobb, ha igyekszünk, mielőtt eltűnik a szemünk elől.
Betájolták magukat a szivárvány közelebb eső lába felé, s elindultak abba az irányba. Brúnó ismét a sor végén kullogott.
Kis idő múlva, megint fura társaság haladt velük szemben az úton. Néhány sportőrültnek látszó személy síelt el mellettük, ráadásul hátrafelé.
De hát nincs is hó!- kiáltott fel Simon csodálkozva.
Ugyan. - legyintett Flücesszin. - Ezeknek a fű is megteszi.
Tovább bandukoltak az ösvényen, de néhány patakocskát és virágos rétet maguk mögött hagyva aggódni kezdtek, hogy a kelleténél lassabban haladnak.
- Bárcsak itt volna most Aranyszarvas!- sóhajtott fel fáradtan a kisfiú. S amint széthajtották maguk előtt a bokrok ágait, a következő tisztáson nagy meglepetésükre Aranyszarvas legelészte békésen a friss zöld füvet.   
- Nahát ! Ez hogy lehetséges?- nézett kérdően Szidike Klumpára.
- Nos, az a helyzet, hogy itt mindenkinek teljesülhet egy kívánsága. - felelt Klumpa.
- És ezt eddig miért nem mondtad?- zsémbeskedett a kislány.
- Biztos nem akarta, hogy csip-csup apróságokra pazaroljátok el a lehetőséget. - felelt a manó Klumpa helyett.
Simon nagyon megörült Aranyszarvasnak, s azonnal felkapaszkodott a hátára Szidikével együtt.
Aranyszarvas még harapott párat a fűből, majd így szólt : - A többiek kapaszkodjanak meg a farkamban és a sörényemben, bár ennyi teherrel én sem tudok szélvész módjára vágtatni !
Flücesszin felpattant a gyerekek mögé a szarvas hátára, de Brúnónak sajnos csak a futás maradt túl nagy súlya miatt.
El is indult Aranyszarvas lóhalálában, ám a vártnál sokkal lassabban tudott csak haladni. Kis idő múlva bizony már csupán fáradt poroszkálásra futotta az erejéből, így az időközben lemaradozó Brúnó is utolérte őket.
Leültek pihenni egy kis patak partján, s tanakodni kezdtek, hogyan is folytathatnák minél sebesebben útjukat a szivárvány lábához, mielőtt az még végleg eltűnne az égről. Szemben velük ribizli és málnabokrok sorakoztak végtelennek tűnő távolságban, s egyszer csak egy vidám gyerekcsapat jelent meg az úton, akik hatalmas kosaraikba szüretelték a gyümölcsöket. Ám a kosaraknak nem volt alja, így amit beleraktak potyogott utánuk szerteszéjjel az úton, ahogy haladtak előre.
Hát ennek meg mi értelme van ? - kérdezte Simon megrökönyödve.
Talán attól kéne megkérdezni, aki most éppen ezt álmodja. - felelt Flücesszin.
A gyerekek töretlen lelkesedéssel folyatták a szüretelést, anélkül, hogy kedvüket szegte volna munkájuk teljes sikertelensége. Lassan távolodtak az erdő felé, ribizli és málnacsíkokat hagyva maguk után, majd végleg eltűntek.
Kis pihenés után Szidike új erőre kapott.
Ha Simonnak is teljesülhetett egy kívánsága, akkor én is kérhetek valamit. - mondta.
A többiek kíváncsian fordultak felé.
- Azt kívánom, hogy teremjen itt egy üvegcsével abból a keserűfű oldatból, amivel Amélia egyszer törpévé változtatott bennünket!
Amint ezt kimondta, a lombok közül egy apró zöld üveg pottyant a lábuk elé a fűbe.
Dúr és Moll már sejtették, hogy mit tervez a kislány.
Egyszerűen iszunk ebből egy-egy kortyot Simon és én, s ha picire zsugorodtunk, Dúr és Moll könnyedén elrepíthet minket a kincshez. - mondta Szidónia.
Klumpa bólintott. - Ez a legjobb megoldás. Mi pedig utánatok megyünk és találkozunk a szivárványnál.
Rendben. - mondta a fiú, s elsőnek ő ivott az oldatból, utána a kislány.
Amint lenyelték, olyan kicsire töpörödtek, hogy alig látszottak ki a fűből. Feltornázták magukat a galambok hátára, akik szélsebesen elvitorláztak velük a fák között.
A többiek még pihentek egy kicsit, majd feltápászkodtak, hogy kövessék barátaikat.
- Álljon meg a menet!- rikkantotta Brúnó. - Ha jól sejtem, nekem is lehet egy kívánságom.
- És mi volna az?- kérdezte Klumpa.
- Egy hatalmas sült csirkét kívánok, de nagyon!- mondta Brúnó, s még be sem csukta a száját, máris ott illatozott benne egy barnára sült egész grillcsirke.
-  Hát, okosabb dolgokra is tartogathattad volna ezt a kívánságot, te kis falánk! - korholta a kutyát Flücesszin, ő azonban pár pillanat alatt el is tűntette az ételt.
Így aztán elindultak, elől Aranyszarvas haladt hátán a manóval, utánuk szorosan egymás nyomában csoszogva Klumpa, Kakukk és Képernyő, végül Brúnó, mint sereghajtó, aki még jóízűen nyalogatta a száját a lakoma után.
Dúr és Moll hamar elérték a szivárványt, s lesegítették hátukról a gyerekeket. Simon és Szidike újra ittak az üvegből, amitől visszanyerték eredeti méreteiket.
Rövid keresgélés után egy jókora rozsdás fazékra bukkantak, ami valóban tömve volt mindenféle fémpénzzel. Az edény azonban olyan nehéz volt, hogy ketten sem bírták megmozdítani. Így hát letelepedtek mellé a fűbe, hogy őrizzék, s várták a többiek érkezését.
A kis társaság lassan haladt a fák között. Flücesszin el-elbóbiskolt Aranyszarvas hátán.
Menet közben egyre különösebb alakokkal találkoztak, de Brúnó már fel sem figyelt rájuk, csak arra a jó meleg kandallóra gondolt, amelyik előtt ilyenkor szunyókálni szokott, kényelmesen elterülve.
Bő félóra kutyagolás után beérték a gyerekeket, akik a kincses fazék mellett ücsörögtek.
A szivárványnak már rég nyoma sem volt.
A kotnyeles Flücesszin belekotort a pénzek közé.
- Ezért volt ez a nagy hűhó? – kérdezte lekicsinylően. - Vacak ócskaságok. Egyébként sem vihetitek magatokkal.
- Hogy-hogy?- szólt csalódottan Simon.
- Nem tudtad, hogy innen semmit sem lehet átvinni a kinti világba?
- Akkor most mi legyen?- kérdezte Szidónia.
- Szerintem azért magunkkal vihetnénk. Hátha jó lesz még valamire itt az erdőben. - felelt a kisfiú.
Kakukk hosszú csőreivel vágott néhány vastag fűszálat, s azzal felkötözték a fazekat Aranyszarvas hátára.
Épp elkészültek, mikor a mellettük lévő bokor ágait félrehúzva egy kuktasapkás illető nagyot kurjantott a fülükbe.
Tortaevő verseny! Itt lehet nevezni!- mondta, majd eltűnt a bokrok mögött.
Felszedelőzködtek, s átverekedték magukat a rekettyésen.
A rét közepén egy hosszú asztalnál néhányan már ültek. Ahogy közelebb értek, döbbenten látták, hogy az asztalnál saját hasonmásaik eszegetik jó étvággyal a tortát. A kuktasapkás szívélyesen terelgette őket a lakomázók felé.
- Nekem itt valami nagyon gyanús. - morogta rosszkedvűen Flücesszin.
- Tortaevő verseny. - szólt a kukta. - Őket kell legyőznötök. - mutatott az asztaltársaságra. Azok fel sem néztek, csak szorgosan fogyasztották egymás után a sütiszeleteket.
- És ha veszítünk? – kérdezte a manó.
- Akkor helyet kell cserélnetek. Ti maradtok, ők pedig mennek tovább.
- Sejtettem, hogy itt valami csapda vár minket megint. – mondta Flücesszin, s kissé hátrébb lépett, mintha jelezni kívánná, hogy nem akar részt venni a veszélyes játékban.
- Gyáva nyúl! – korholta Brúnó.
- Te pedig haspók. De még a feneketlen bendőd sem lesz elég a győzelemhez.  
- Most mit csináljunk? – kérdezte Szidike Klumpát.
- Nos, azt nektek kell eldönteni.
- Én nem akarok az elkövetkező száz évben tortát zabálni! – kiabálta felháborodva Flücesszin.
- Ne vészmadárkodj! - hurrogta le Simon. – Szerintem be kellene szállnunk. Már csak azért is, mert én éhes vagyok.
- Sejtettem. – legyintett a manó beletörődve.
Kakukk nagyot csuklott.
A kukta már tolta is alájuk a széket, s amint mind helyet foglaltak, óriási szeleteket vágott le az asztal közepén tornyosuló habos tortából, ami ínycsiklandó tejszínhab illatot árasztott.
- Ezt a balhét hogy fogjuk kifocizni? – duzzogott Flücesszin, s leült a sor végére a hasonmásával szemben. Hosszan nézte a másik manót. – Ez volnék én? – kérdezte némi öniróniával, s beleharapott a tortájába.
Brúnónak nagyon ízlett a nyalánkság, úgy érezte, végtelen mennyiséget le tudna csúsztatni a torkán.
A kukta csillogó szemekkel figyelte a vendégek arcát, hogy ízlik-e nekik a főztje, s elégedetten látta, hogy valamennyien jóízűen fogyasztják a süteményt.
A gyerekek is kitettek magukért, de kicsit aggódva nyugtázták, hogy a szemben ülő csapat milyen rendíthetetlen kitartással habzsol.
Flücesszin a harmadik szelet után úgy érezte, hogy kipukkad, s a többiek is kezdtek jóllakni. Ímmel-ámmal elcsipegettek még néhány falatot, s reménykedtek, hogy talán az ellenfél is felhagy végre az evéssel. Azok csak ettek, ettek rezzenéstelen arccal.
Attól tartok, nyakig ülünk a lekvárban. – mondta Simon, és lerakta a villát.  Eltolta maga elől a tányért, meg a kukta kezét, aki újabb szeletet akart rátukmálni.
Én mondtam. – szólt Flücesszin, aki már rég feladta a versenyt.
Már csak Brúnó falatozott mohón, oda sem figyelt a többiekre.
Most mi lesz? Itt maradunk örökre? – kérdezte Szidike kétségbeesve.
Amélia tudna segíteni. - felelt Klumpa.
Igen, de már túl messzire kerültünk a bejárattól. Mire valamelyikünk visszamegy az óriás fához, az nagyon hosszú idő. – mondta Szidike.
Talán a galambok. Ők gyorsan repülnek. – javasolta Flücesszin.
Várjatok! Nekem más ötletem van. – Mindenki megrökönyödésére Képernyő szólalt meg rekedten.
Mégis micsoda? – hitetlenkedett a manó.
Én tudok üzenni Améliának a monitoron keresztül.
De hisz ez csak egy monitor! – kötekedett tovább Flücesszin.
Ekkor Képernyő felhúzta a trikóját, s megmutatta társainak a billentyűzetet, ami a
köldöke fölött lapult a mellkasán.
Előbb nem tudtál volna szólni? – szidta a manó.
Eddig senki nem kérdezte. – védekezett Képernyő, s némi biztatást várva Klumpára nézett. Az csak bólintott.
Képernyő ekkor bepötyögte Amélia nevét, mire a következő pillanatban a monitoron kirajzolódott a hölgy arca.
Miben segíthetek? – érdeklődött.
Klumpa gyorsan vázolta a helyzetüket.
Úgy néz ki, hogy nem tudjuk túlenni a hasonmásainkat, és örökre helyet kell velük cserélnünk, ha nem segítesz.
Amélia pár másodpercig gondolkodott.
Dúr és Moll háromszor repüljön el oda – vissza az ellenfél csapat felett, beleértve a kuktát is. Ettől néhány percre mozdulatlanná változnak, s ti el tudtok menekülni. – mondta, majd eltűnt a monitorról.
Dúr és Moll követve az utasítást, megkezdték a manővert a hasonmások fölött.
A kukta még csalódott arccal ennyit mondott: - Füstbe ment terv! – majd társaival együtt mozdulatlanná dermedtek.
- Most aztán én mondom, hogy iszkiri! – szólt Brúnó némi tejszínhabbal az orrán, s futásnak eredt, kivételesen a sor elején haladva.
Szegény Aranyszarvas futás közben kis híján elvesztette a kincses fazekat.
Szedték a lábukat, hogy minél messzebb kerüljenek az őrült cukrásztól. Rövid idő elteltével kissé lassítottak az iramon, majd fáradtan letelepedtek egy újabb tisztásra.
Épp, hogy leültek, amikor egy szökőkút emelkedett ki mellettük a fűből, víz helyett azonban apró színes pillangók fröccsentek belőle az ég felé. Pár percig gyönyörködtek a látványban, amikor ismét mozgolódni kezdett a föld. Azt hitték, újabb szökőkút készül kitörni, ám egy földkupac tetején egy vakond dugta ki a fejét.
Hahó! – köszönt neki Flücesszin.
Hahó! – felelt neki a vakond.
Hát te ki vagy? – kérdezte Simon.
Hát te ki vagy? – szólt a vakond.
Én kérdeztem először. - így a fiú.
Én kérdeztem először. – hangzott a válasz.
Ez bolond. Mindent megismétel. – mondta Flücesszin.
Ez bolond. Mindent megismétel. – kontrázott a vakond.
Na, jobb lesz odébb állni. – szólt a manó.
Na, jobb lesz odébb állni. – mondta a vakond.
Feltápászkodtak, Simon és Szidike felült Aranyszarvas hátára, Flücesszin pedig Brúnóra pattant. Mögöttük csoszogott Klumpa, Kakukk és Képernyő.
Na, viszlát, kisöreg! – köszönt el Flücesszin.
Na, viszlát, kisöreg! – ismételte a vakond, és visszabújt a földtúrásba.
Kis idő múltán két teljesen egyforma fickó ballagott szemben velük az úton. Mikor közel értek, megálltak, és meghajoltak.
Falakitosz vagyok Kolokoszból. – szólt az egyik.
Malakitosz vagyok Polokoszból. – mondta a másik.
Majd kórusban folytatták: - Szemünk sűrű, mint a felhő, és kopogunk az ablakon.
Ezután ismét meghajoltak, majd megfontolt lassúsággal odébb álltak.
Nem ártana már elérni a kijáratot! – morogta Flücesszin, de aztán hirtelen tátva maradt a szája.
Szemben jött velük két különös négylábú, s a hátukon állva egy hasonlóan rút manó közlekedett ügyesen egyensúlyozva. Megállította állatait, majd köszönt.
Zognevand!
Zognevand! – felelt neki Szidike már semmin sem csodálkozva.
Mízium vagyok. – mondta a lény. – Ők pedig Obasság és Ibasság. – mutatta be két fertelmes külsejű négylábúját.
Nem tudod, hol a kijárat? – kérdezte félénken Simon.
Dehogy nem. Nézz csak az út vége felé! Ott egy hatalmas teknősbéka. Talán kiereszt benneteket.
Nagyon köszönjük. – mondta Szidike. – És további jó utat!
Kangariscsumc! – kiáltotta válaszul Mízium, amiről nem tudták eldönteni, hogy köszönés, vagy utasítás a szörnyeinek. A két rút jószág mindenesetre kötelességtudóan elindult, hátukon Míziummal.
Lassan odaporoszkáltak az ormótlan, kanárisárga teknőshöz, aki agy szólt. - Csütz!
Micsoda? – kérdezte idegesen Brúnó, akinek kezdett elege lenni a különféle érthetetlen jelszavakból.
Mondom, hogy: - Csütz! – szólt ingerülten a teknősbéka.
Csütz. – válaszolt Klumpa. – A barátaim szeretnék elhagyni az erdőt. Kiengeded őket?
Jelszó? – kérdezte a silbak szigorúan.
A gyerekek rémülten Klumpára néztek, aki sajnálkozva széttárta a karját.
- Nem tudom a jelszót. Valami őrült minden nap megváltoztatja.
- Na, lenne hozzá egy-két keresetlen szavam! – fújta mérgesen Flücesszin.
- Parancsolj! Én vagyok az az őrült. – mondta gúnyosan a teknős.
- Ja, az más. – vonult vissza gyáván a manó.
- Akkor most mit csináljunk? – tért a lényegre Simon, majd az egész csapat ismét letelepedett a környező fűre. Aranyszarvas kihasználta a pillanatnyi pihenőt, és jól belakmározott belőle. Brúnó elaludt, Dúr és Moll is megpihentek egy faágon.
- Nem akarok beleszólni, de ha tudnátok a jelszót, akkor sem engedne ki. – szólalt meg mindenki meglepetésére Kakukk csukladozva.
- Ha távozni akartok, vissza kell térnünk az eredeti kiindulási ponthoz. – folytatta.
- Most miért árultad el? – kérdezte sértődötten a teknősbéka. – Legalább találgathatták volna egy jó darabig a mai jelszót. Én is itt unom már halálra magam, és kijár egy kis szórakozás! – panaszkodott bánatosan.
- Persze! A mi rovásunkra szórakoznál. – kötözködött Flücesszin szokásos felsőbbrendűségével.
- Hagyd már! – dohogott Brúnó. – Nem látod, milyen megviselt szegény?
A manó csak vállat vont. – Ugyan. A teknőcök így is úgy is több száz évig élnek.
- Az már jócskán letelt többször is. – mondta a teknősbéka. – Nem vinnétek magatokkal? Ezen a kapun úgyse engedhetek ki senkit.
- Hogy hívnak? – érdeklődött Szidónia, aki megsajnálta a sárga páncélost.
- Tihamérnak. – felelt ő.
- Hát, Tihamérkám, egyelőre mi sem tudjuk, hogyan tovább. – mondta gondterhelten Klumpa.
- Persze, ha lenne még egy lovunk! – töprengett Simon. De már mindhárman elhasználták a kívánságukat.
- Látod, te falánk! – Támadt Brúnóra Flücesszin. – Sült csirke helyett most idehívhattad volna Szvetozárt!
- Azt Dúr és Moll is megteheti, mert ők is kintről jöttek. - szólt Klumpa.
A két galamb meg is tette, amit vártak tőlük, s hamarosan köztük termett Szvetozár, az öreg ló. Ám nem érkezett egyedül, hátán ott ült peckesen Amélia fehér cicája, aki valami fényes tárgyat hozott a szájában.
- De jó, hogy itt vagy, Fülöpke! – örvendezett Brúnó. – Mit hoztál?
Ekkor a cica a fűbe ejtette a fényes tárgyat, amiről kiderült, hogy egy kulcs.
Hát ez meg minek a kulcs? A menyországé? – kérdezte csalódottan Flücesszin, de a többiek letorkolták.
Szvetozár követte Aranyszarvas példáját, és komótosan legelészni kezdett. Dúr és Moll a magokat csipegették a fűből.
Éhes vagyok. – mondta vékony hangon Fülöpke köszönés helyett, és kecsesen leugrott a földre.
Én is! – csillant fel Brúnó szeme. – Én megeszem a teknősbékát, te meg tüntesd el ezt a kis szörnyet! – ajánlotta gonoszul a macskának.
Tihamér riadtan visszabújt a páncéljába, Flücesszin pedig sértődötten az ég felé emelte az orrát.
Csak vicc volt. – dörmögte a kutya, bár a gyomra valóban hangosan korgott.
Kakukk csuklott egy nagyot, a gyerekek pedig kérdően néztek Klumpára, majd a kulcsra.
Az a helyzet, hogy ezzel a kulccsal elő tudom csalni a kerekeket, amik a papucsban vannak, és nagy sebességgel képesek engem gurítani. De ahhoz, hogy visszajussunk az úton, egymás mögé kellene kötöznünk magunkat. Attól félek, ekkora teherrel lényegesen lassabban haladnánk.
Azért meg lehetne próbálni. – szólt Simon. – A fölösleges dolgokat itt hagynánk.
Például Flücesszint. – morogta Brúnó.
Hogy is ne! – rikkantott a manó rémülten.
A kincses fazékra gondoltam. – nyugtatta meg Simon. – Meg esetleg a monitorra, vagy Kakukk házikójára.
Képernyő hevesen magához ölelte monitorját, jelezve, hogy nem óhajt megválni tőle, Kakukk pedig felháborodásában heves csuklórohamot kapott, amitől majdnem megfulladt.
Jó. Tehát a fazék marad. – összegezte a helyzetet a látottak alapján Szidike, s leoldozta Aranyszarvasról a küblit.
Kakukk a csőrével hosszú indákat vágott, s hozzá fogtak a karaván összekötözéséhez.
Természetesen legelől állt Klumpa, Kakukk és Képernyő. Mögöttük Aranyszarvas a kislánnyal a hátán, majd Szvetozár, aki Simont szállította, ezután jött Tihamér, neki Fülöpke telepedett a hátára, s ismét a végére maradt Brúnó, Flücesszint cipelve.
Dúr és Moll türelmesen repkedtek körülöttük, és várták az indulást.
Meg is kezdődött a cifra csapat vonulása, Klumpa kerekei hangosan zörögtek az erőlködéstől.
Kicsit már rozsdás. Rég használtam. – szabadkozott Klumpa, s remélte, hogy a kerekek kibírják a hosszú utat.
Haladtak is egy darabig viszonylag gyorsan, a galambok a levegőben kísérték őket. A kerekek azonban egyre hangosabban nyikorogtak.
A visszafelé vezető úton egész másokkal találkoztak, mint idefelé. Nem mertek letérni a jól ismert ösvényről, nehogy végleg eltévedjenek a sűrűben.
Egyszer csak a lombok közül előbukkant egy szarka.
Mi újság, Jampecok? Nem láttátok Vulkánfíbert? – kérdezte, de a választ meg sem várva már tovább is repült.
Ezután két apró rózsaszínű elefánt jött szemben, s vidáman énekeltek valami bugyuta gyerekdalt. Megálltak, és csodálkozva nézték a guruló karavánt, majd gyorsan kitértek az útból. Ámulva néztek még utánuk, majd folytatva a dalolászást, meneteltek tovább az ellenkező irányba.
Klumpa kerekei egyre jobban recsegtek, majd végleg megadták magukat a túlterheltségnek, és egyenként letörtek a papucsról.
A kis csapat szomorúan szabadította ki magát a kötelekből, s töprengve szóródtak szét egy kis tisztáson, hogy megpihenjenek, és átgondolják, hogyan folytathatnák útjukat.
Már épp kényelembe helyezték magukat a gyepen, mikor éktelen bömbölés és hörgés vette kezdetét a bokrok mögött. Hamarosan a hang gazdája is megérkezett, egy hatalmas oroszlán, talán még az őskorból, két nagyra nőtt agyarral a szájában rontott elő a csalitosból, s hangos ordításával jól megfutamította barátainkat.
Úgy iszkoltak, mint a nyúl a róka elől, egymás lábát tiporták nagy siettükben.
Legalább ezzel is haladtunk valamit előre. – lihegte Flücesszin, a többiek még nem jutottak szóhoz a kimerültségtől.
Egyre éhesebbek lettek, ahogy múlt az idő.
Klumpa azt ajánlotta, próbáljanak erdei gyümölcsöket, meg bogyókat gyűjteni, majd elindultak forrást, patakot keresni, hogy ihassanak. Hamarosan találtak is egy sebesen csobogó patakot.
Az egyik parton egy szépséges szőke leány hófehér ruhában egy festő palettát próbált teljesen reménytelenül tisztára mosni. Fel sem nézett, úgy bele merült a munkába.
Szemben, a másik parton egy vénséges öregasszony fekete csuhában sárga virágszirmokat szórt szorgalmasan egy feneketlen zsákból a vízbe, s közben halkan varázsigéket mormolt.
Aranyszarvas, Szvetozár, Brúnó, Fülöpke, Tihamér és a galambok azonnal rávetették magukat a vízre, hogy szomjukat oltsák.
Ebből igyak? – finnyáskodott Flücesszin. – Tele van festékkel, virággal, ki tudja, mivel!
Nyugodtan ihatsz belőle. – szólt Klumpa. – A víz teljesen tiszta.
Ekkor bukkant fel újra a szarka a fák közül.
Mi újság, jampecok? Nem láttátok Vulkánfíbert? - kérdezte, de csak úgy, mint korábban, most is válasz nélkül távozott.
A társaság ügyet sem vetett rá, örültek, hogy egy kis vízhez, pihenéshez jutottak.
Ezután nem volt más hátra, mint hogy valamennyien felüljenek Aranyszarvas, Szvetozár, Tihamér és Brúnó hátára, s lassan tovább induljanak.
Ekkor hallották, mintha messziről valaki segítségért kiáltana.
Húzzatok föl! Húzzatok föl! – hangzott egyre közelebbről, s ők rémülten azt hitték, hogy valaki kútba, vagy gödörbe esett.
Ám a rét közepén egy tiri - tarka ringlispíl árválkodott, s mintha felőle jött volna a hang.
Klumpa, Kakukk és Képernyő komótosan odabaktattak, s megragadva egy-egy fafigurát néhányszor körbeszaladtak a körhinta körül, amitől az vad forgásba kezdett, s muzsikált, mint egy kivénhedt verkli.
Mehetünk. – porolta le kezét Klumpa, mint aki jól végezte dolgát, s visszapattant Szvetozár hátára.
Ahogy bandukoltak tovább, egyszer csak látják, hogy az egyik óriásira nőtt gombán egy függőágy lóg, s benne himbálózik egy nagy tücsök. Épp a hegedűje felhangolásával volt elfoglalva.
Messze van még a kijárat? – kérdezte tőle Simon.
A tücsök felnézett, hintázott egy kicsit, meghúzogatta vonóját hangszerén, ám az még eléggé fals hangokat adott ki magából.
- Meglehetősen. – felelte elgondolkodva.
- Na, ezt jól megjártuk! – pukkadozott Flücesszin.
- Neked nem mindegy? Te úgyis itt maradsz. – mondta neki Brúnó. Pár kilót leadott már a súlyából a sok kutyagolástól, meg koplalástól.
- Ehető ez a gomba? – kérdezte a tücsöktől. Az fenyegetően megrázta feléjük a hegedűvonót.
- Ez, speciel, nem. Keressetek magatoknak másikat, ha enni akartok!
- Ez jó ötlet. – mondta Szidike. – De hogy sütjük meg?
Amíg ezen töprengtek, Aranyszarvas elindult előre, mert halk zsivajt hallott az út felől. A többiek is követték, s egyszer csak egy színes, hangos vásári forgatag közepén találták magukat.
Megkönnyebbülten látták, hogy van itt mindenféle ennivaló, meg más egyéb, ami egy ilyen piactéren kapható. Ruhák, cipők, játékok, szerszámok, hangszerek és ki tudja mi még.
De őket éhségük azonnal az élelem felé hajtotta.
Tarkaruhás asszonyok kínáltak mindenféle finomságot. Péksüteményt, perecet, kürtős kalácsot, sült húsokat, gyümölcsök tömkelegét.
Szétszéledt a társaság, s mindenki ahhoz a sátorhoz vette az irányt, ahol épp a kedvencét árulták.
Egy baj volt csak, hogy egy fillér nem volt a zsebükben, amiért vásárolhattak volna.
Mégis csak hoznunk kellett volna a kincses fazekat. – mérgelődött Flücesszin.
Ám hamarosan kiderült, hogy itt nem pénzért árulják a portékát, hanem valamilyen mutatványt kell produkálnia annak, aki kapni akar a finomságokból.
Szidike és Simon nyomban elénekeltek egy kedves gyerekdalt, amit az iskolában tanultak, s máris ehettek egy-egy finom lekváros buktát.
Szvetozár két hátsó lábára állva körbe toporgott párszor, s jó nagy adag répával, salátával jutalmazták az árusok.
Fülöpke, a macska mindössze a szeme színét változtatta sárgáról zöldre, majd vissza. Ezután jóízűen elfogyasztott egy kis túrót, tejfölt, tejecskét.
Aranyszarvas hatalmas agancsait kezdte pörgetni a fején, s követhette Szvetozárt a káposzták, zellerek, petrezselymek közé.
Klumpa, Kakukk és Képernyő türelmesen ültek az árokparton, Flücesszin ott izgett -  mozgott mellettük indulásra várva. Tihamér halkan horkolt.
Na hiszen! Majd fogom itt maga mórikálni egy kis alamizsnáért. - motyogta a manó szokásos sértődöttségével, mikor ismét kidugta a fejét a fák közül a már ismerős szarka.
Mi újság, jampecok? Nem láttátok Vulkánfíbert? – kérdezte, majd elegánsan távozott.
Ki a kenyérhaj az a Vulkánfíber? – dohogott Flücesszin, mire Kakukk vállat vont, amitől kis híján leesett házikója a hátáról. Sietve megigazította, majd csuklott egy jó nagyot az ijedségre.
Végre mindenki jóllakott, ettek, ittak, degeszre tömték a hasukat, így hát elindultak tovább a kijáratot jelző óriás fát keresni.
Brúnó még a szájában tartott egy ropogósra sült báránybordát, amiért cserébe szőrös praclijával jókora pacsikat osztogatott.
Simon előrelátóan teletömte zsebeit egy kis édességgel, hogy legyen mit rágcsálni, ha újra megéheznek.
Klumpa, Kakukk és Képernyő rendíthetetlenül haladt előre a sűrűben, csak Flücesszin volt kicsit búbánatos, mert tudta, ha Szidikéék távoznak, újra hosszú évekig unatkozni fognak.
Tihamér is elgondolkodott, hogy valószínűleg vissza kell majd térnie az erdő másik végébe, hogy újra a végtelenségig őrizze a nem létező vészkijáratot. Hátán Fülöpke kényelmesen elnyújtózva az igazak álmát aludta.
Dúr és Moll körözve röpködtek fölöttük.
Így haladt komótosan a kicsi karaván az ösvényen, mikor egy cilindert viselő furcsa kis ember állt meg előttük.
Sörisszák, borisszák, utánam! – kiáltotta, s egy fekete pálcával a bokrok mögé mutatott.
Aki legyőzi az ivásban a nagy bendőjű bikát, óriási jutalomban részesül. – invitálta a társaságot jókedvűen.
Ám barátaink nem kértek a meghívásból, okulva a korábbi tortaevő versenyből, ahonnan alig tudtak szabadulni. Így hát kikerülték az apró emberkét.
Álmosan bóbiskolt a két gyerek Aranyszarvason, csak Flücesszin ugrált folyton, mint egy nikkel bolha szegény Brúnó hátán, aki ezt egy idő után meg is elégelte.
Maradj már nyugton! Mit izegsz - mozogsz örökké, mint a sajtkukac? – förmedt rá a manóra.
Jól van, na! Csak azt akarom, hogy szedd a lábad. Nézd meg! Még ez a lomha teknőc is mindig megelőz bennünket.
Ha nem tetszik, ülj át az ő hátára! – javasolta Brúnó.
Nem is rossz ötlet. – rikkantott a manó, s átugrott Tihamér páncéljára, ezzel azonban felébresztette a békésen szunyókáló macskát. Fülöpke ezt zokon is vette, és inkább Szvetozár hátán folytatta az utazást, bár a ló nem volt annyira kényelmes.
A helyzetet kihasználva Dúr és Moll telepedett a kutya hátára, mert belefáradtak az örökös repkedésbe.
Elhaladtak egy hatalmas zöld mező mellett, ahol azonban napraforgó és pipacs helyett színes esernyők nőttek ki a földből. Megcsodálták a rengeteg pöttyös, csíkos, kockás, tarka ernyőt, melyek úgy virítottak a fűben, mint ezernyi csodálatos virág.
Egyet igazán hozhatna valaki a fejem fölé napernyőnek! – kényeskedett Flücesszin.
Ám ekkor kipattant a földből egy madárijesztő. – Ne merészeld, te kis csúfság! – mondta a manónak.
Csúfság a nénikéd! – sértődött meg a kis szörny, de a madárijesztő abban a pillanatban már el is tűnt a föld alatt, ahonnan érkezett.
Ahogy elhagyták a mezőt, azt látták, hogy lila sündisznók végtelen sora szegélyezi az utat,   s valamennyien csákót és kardot viselnek. Amint melléjük értek, a sünik tisztelgésre emelték egyik kezüket, a másikkal ég felé tartották kardjaikat, s egyszerre kiáltották: - Üdv a megfáradt vándoroknak!
Megilletődve haladtak el a díszes sorfal között, mely sokáig húzódott mellettük az ösvény szélén.
Aztán hamar felocsúdtak az álmélkodásból, mert valaki a közelben segítségért kiáltott.
Segítség! Valaki szedjen le innen! – kiabált egy szürke nyúl, hátára kötözve nyolc-tíz léggömbbel, amelyek a magasban tartották. A szél ide-oda fújta szegényt. Azonban annyira magasan volt már, hogy egyikőjük sem érte el, Dúr és Moll pedig a súlya miatt nem tudta visszahúzni a nyuszit a földre. Így kénytelenek voltak sorsára hagyni a peches tapsifülest.
Ekkor vették észre, hogy a távolban apró pontok keringenek az égen, s ahogy közelebb kerültek, meglepődve látták, hogy néhány őrült gólya ejtőernyővel közelít a föld felé. Páran fenn akadtak a fák ágain, de töretlen buzgalommal újra és újra felrepültek a magasba, hogy hatalmas ernyőikkel ismét leereszkedhessenek.
Na, ezek sem komplettek. – dörmögte Brúnó hitetlenkedve, és társai is elcsodálkoztak a látványtól.
Ekkor újfent kibukkant a szarka a fák közül.
Mi újság, jampecok? – kérdezte, aztán eltűnt.
Ez bolond! – rikoltotta Flücesszin. – Legalább megvárná, amíg válaszolunk.
Miért? Te talán láttad azt a nevezetes Vulkánfíbert? – kötözködött Brúnó.
Soha életemben. – felelt a manó.
Akkor meg nem mindegy? – zárta le a vitát kelletlenül a kutya, aki nagyokat szuszogott a fáradtságtól. Még soha életében nem menetelt ennyit egyszerre, s lábai már fájtak a gyaloglástól.
Különben is, ki az a búbánatos szentfazék ez a Vulkánfíber? – folytatta Flücesszin az évődést.
Nem mindegy, ha sosem láttad? – morgott rá Brúnó, erre a szörnyike végre elhallgatott, és sértődötten terpeszkedett Tihamér páncélján, aki meg sem érezte a súlyát, így elég jó tempóban haladt a többiek után.
A fáradtság kisvártatva leverte őket a lábukról, s szétszéledve megpihentek egy kicsi tisztáson, melynek közepén egy kivágott fa vastag törzse lapult a fűben.
Amint Simon lehuppant egy fűcsomóra, egyszeriben a fatörzsből kiemelkedett egy jókora fadoboz, festett mintákkal az oldalán.
Még szóra sem nyithatták a szájukat, mikor felpattant a doboz teteje, s három apró balerina szépséges, kecses táncba kezdett egy régi altatódal dallamára.
Jé, egy zenélő doboz! – mondta Flücesszin.
Nem mondod! Honnan jöttél rá? – gúnyolódott Brúnó.
Ez ismét jó alkalom volt a manónak, hogy megsértődjön, de azért ő is andalogva követte szemével a táncosnőket, s hallgatta a kellemes, halk muzsikát.
A jelenség nem tartott sokáig, a balerinák lejtettek még néhány kört a zenére, majd bezárult a doboz, s visszabújt a fatörzsbe.
- Végre valaki szépet is álmodott odakint. – szólt Flücesszin megtörve ezzel a csendet, amit a zenedoboz hatása varázsolt közéjük.
- Vajon milyen messze lehetünk a kijárattól? – töprengett Szidike.
- Hát, bizony még a fele utat sem tettük meg. – ábrándította ki őket Klumpa, mire Kakukk csuklott egy jó nagyot, mintegy nyugtázva a választ.
Képernyő egykedvűen ücsörgött a monitorján, mint akinek minden mindegy.
Aranyszarvas és Szvetozár haraptak pár falást a friss zöld fűből, Tihamér picit behunyta fáradt, öreg szemeit, s Fülöpke is szunyókált. Mikor Brúnó is éktelen horkolásba kezdett, úgy határoztak, pihennek itt egy pár órát.
Szidónia is elaludt, és azt álmodta, hogy Simonnal és Brúnóval otthon játszanak a rózsalugasban. Amikor felébredt, meglepődve látta, hogy rózsabokrok veszik őket körül, az ismerős virágok a kertből.
Meglepetését látva Flücesszin megjegyezte: - Bizony, bizony. Most valóban láthatod, hogy ez itt az álmok földje. – még be sem fejezhette a mondatot, amikor hirtelen az egész társaság a gyerekek padlásán találta magát, a régi lomok és faládák között.
A falon ott volt Aranyszarvas a képen, ugyanúgy, mint a valóságban.
- Te jó ég! Simon is álmodik. – mondta Szidike és felrázta a fiút.
Aranyszarvas kecsesen kilépett a képkeretből, aztán elindultak lefelé a rozoga lépcsőn.
Szegény Tihamér attól félt, hogy beszakad alatta az egész ócska tákolmány, de végül kijutottak a házból a rózsakertbe.
Most hogyan tovább? – kérdezte a kislány, és tanácstalanul nézett Klumpára.
Kakukk és Képernyő megigazgatták féltve őrzött tartozékaikat, s a többiek is csatasorba rendeződtek az induláshoz.
Fülöpke nagy éhségében valószínűleg bőséges lakomáról álmodott, mert kis szürke egerek egész hadserege futott szerteszét a fűben. A cica csalódottan nézett utánuk, mert egyet-kettőt szívesen lecsúsztatott volna a torkán.
Kár, hogy én nem szoktam álmodni. – dörmögte bánatosan Brúnó. – Akkor most itt lenne legalább egy fél ökör megsütve.
Te is csak a hasadra gondolsz. – csipkelődött Flücesszin, s máris felpattant a teknős széles páncéljára.
Mindannyian elfoglalták megszokott helyüket, Dúr és Moll új erőre kapva, szárnyalva folytatta az utazást.
Sietve lépegettek tovább, amikor látták, hogy kicsit arrébb a domb tetején három hóember álldogál, s pattogatott kukoricát szórnak szét maguk körül.
A galambok közelebb mentek, hogy csipegessenek a csemegéből, ám észrevették, hogy óriási hangyák cipelik egymás után szorgosan a pattogatott kukoricákat a domb közepén megbújó hangyavárba.
- Jobb lesz odébb állni! Ezek csípnek. – csipogta Dúr, Moll helyeslően bólogatott, így folytatták a menetelést a földúton.
Kis idő múlva ismerős szekér jött velük szemben, rajta a nagyszakállú öregemberrel.
Jé, ez már volt! – kiáltott fel Brúnó.
Igen. Vannak egyeseknek visszatérő álmaik. – mondta Klumpa.
Hol vagyok most? – kérdezte az öregúr, miután megállította a szekerét.
A múltkor is mondtam már, hogy itt. – mérgelődött kioktatóan Flücesszin.
De hol az az itt? – kérdezte az apó.
Hát itt. Ahol mindig is kóborolsz körbe-körbe. – folytatta a manó.
Ekkor a kordé nagyot lódult, a lovak megbokrosodva vágtatni kezdtek, s úgy suhantak el mellettük, mint a szélvész. Már csak az öreg rémült kiáltozását hallották messziről.
Na, igen. Ezt is tovább álmodta valaki. – motyogott a manó. – Még jó, hogy nem ajánlotta fel újra azt a rozzant kulipintyóját a pávával.
Most az egyszer igazad van. – mondta Brúnó, aki annak idején jól megjárta a tükrökkel.
Ballagtak, ballagtak gombák, bokrok, cserjék között, a fák némán hajladoztak az enyhe szélben, mígnem elérkeztek egy kicsike tó partjára. Szomjukat oltották volna a vízből, de annak tetejét sűrűn belepte a hínár. Tovább is álltak volna, ám ekkor a vízi növényzet közepén három szőrös fej bukkant elő. Egy vidra, egy hód és egy kacsacsőrű emlős bámult rájuk kíváncsian a tóból.
A tó az enyém. – mondta a vidra.
Nem igaz. Az enyém. – szólt a hód.
Hogy is ne! Mindig is az enyém volt, az is marad. – kontrázott a kacsacsőrű.
Te elüldözted a halakat. – vádolta a vidra a hódot.
Te meg a békákat. – vágott vissza a hód.
És nincs már itt egy árva szitakötő, lepke, vagy vízililiom sem. – panaszolta majdnem sírva a kacsacsőrű emlős, és ellenségesen társaira nézett.
Tegyetek igazságot! – kérte a vidra az utazókat.
Hogyan tehetnénk? Ezt a vitát nektek kell eldöntenetek. – felelt sajnálkozva Szidike.
Na, ezeknek is csak a szája jár. – dohogott a vidra, és visszabújt a hínár alá.
De az eszük nem forog. – füstölögte a hód, majd ő is eltűnt vízben.
Jól cserbenhagytatok! – rikkantotta mérgesen a kacsacsőrű, s követte társait a tóba.
Na, menjünk! – jegyezte meg epésen Flücesszin. – Ezek jól meglesznek egy darabig magukban a tavukkal.
Kutyagoltak, lovagoltak, gyalogoltak tovább az erdőben. Dúr és Moll ismét Brúnó hátát vették igénybe repülés helyett, Fülöpke pedig nagyokat aludt Tihamér páncélján.
Hirtelen elállt a lélegzetük a meglepetéstől, mert szemben velük tizenhat fekete sakkbábu masírozott.
Egek Ura! – kiáltott Flücesszin. – Ezt nem hiszem el. Valakinek sikerült ellenfél csapatot toboroznia a táblára?
Úgy látszik, igen. – mondta csendesen Klumpa, s félrehúzódott a bábuk elől, hogy elengedje őket.
Tovább indultak.
Ekkor dugta ki a fejét megint a fák közül a szarka.
Mi újság, jampecok? Nem láttátok Vulkánfíbert?- kérdezte, majd eltűnt.
Ez megbolondult. – morogta mérgesen Brúnó.
Szerintem is. – szólt Flücesszin. – Nem elég, hogy követ minket, mindig ugyanazt a balga kérdést szegezi nekünk.
Hirtelen elsötétült előttük az égbolt. Dúr és Moll idegesen hurukkoltak Brúnó hátán. Hatalmas madárraj húzott el az ellenkező irányba, keselyűk, sólymok, héják, sasok s még néhány vadkacsa.
A gyerekek ámulva nézték, mert ennyi madarat egyszerre még sosem láttak.
Uram, Atyám! Egyre több rémálom. – kommentálta Flücesszin.
Meg kellett volna tőlük kérdezni, nincs-e köztük Vulkánfíber. – töprengett Brúnó.
Ne kezdd el nekem te is a Vulkánfíberezést, mert idegrohamot kapok! – förmedt rá ingerülten a manó.
Jól van, na! Végül is szarkát sem láttam közöttük. – motyogta maga elé a kutyus.
Ám ekkor ismét kibukkant a szarka feje a lombok közül.
Mi újság, jampecok? – érdeklődött, de folytatni nem tudta, mert Flücesszin hisztérikusan rákiabált.
Nem láttuk Vulkánfíbert! És halálosan unom már, hogy folyton rajtunk keresed. Tűnj el, tolvaj madár!
Te meg ronda vagy, mint a bűn! – cserregte a szarka, és elvitorlázott.
A manó fuldokolt a méregtől és szóhoz sem jutott. Brúnó halkan kuncogott magában.
Ahogy tovább vándoroltak, halk zene ütötte meg a fülüket, mely egyre közeledett.
Felemelték fejüket az ég felé, s látták, hogy egy lila tortás doboz ereszkedik lefelé.
Mi a manó! – dörmögte Brúnó.
A doboz épp előttük landolt az ösvényen, felpattant az ajtaja, s körben kinyílt az egész henger, mint egy kicsi kerek színpad. Három aprócska majom kuporgott a közepén, szmokingban, cilinderben, lakkcipőben, s egyikük a sétapálcájával egy nyílásra mutatott a doboz ajtaján.
Simon a homlokára ütött.
Szerintem pénzt kell bedobni. –mondta, s kutatni kezdett a zsebében, mert a kincses fazékból néhány érmét magával hozott.
Az egyiket bedobta a résbe, mire újra megszólalt a zene, s a három majom egyszerre ugrott talpra, s remek koreográfiát adtak elő újdonsült közönségüknek. Szteppeltek, pörgették a pálcáikat, cserélgették a cilindereket, ropták a táncot.
Majd hirtelen abba maradt a zene, s ők szótlan mozdulatlanságba kucorodtak vissza a doboz közepére, melynek fala lezárult, majd emelkedni kezdett a fák fölé.
A gyerekek addig néztek utána, amíg csak apró ponttá nem zsugorodott az égen.
Ekkor, meglepetésükre, a fehér futó loholt feléjük lélekszakadva.
Nagy baj van! – lihegte, amikor odaért.
Mi van már megint? – kérdezte rezignáltan Klumpa. Kakukk csuklott egyet és a fejét ingatta izgalmában.
A mocsár királya berontott a sakktáblára, mielőtt a fekete csapat felállhatott volna. – nyögte kétségbeesetten a futó.
Hogy unom már ezt a sok idiótát! – pöfögte Flücesszin.
Valamit tennünk kellene. – szólt Szidike.
Na, menjünk! – mondta Klumpa, s a futót követve odavonultak a táblához.
Mindenki mozdulatlanul állt, a mocsár királya épp mellkasát döngetve merevedett állóképpé.
A fekete bábuk izgatottan sugdolóztak.
- Van még abból a porból, amit Amélia adott? – kérdezte Klumpa a galamboktól.
Dúr és Moll elővette az apró bugyellárist és a tábla fölé repültek.
Hát, akkor fogjunk hozzá! – mondta Klumpa.
A fehér futó készen állt a tábla szélénél, Simon pedig a kezét előre nyújtotta, hogy a mocsár királyát a kellő pillanatban le tudja rántani.
- Háromig számolok. Egy, kettő, három. – szólt Klumpa. Dúr és Moll beszórták aranyporral a királynőt, aki arrébb lépett. Simon lerántotta a mocsár királyát, a futó beugrott a helyére.
- Én a mocsár királya vagyok! – bömbölte mellét püfölve a félmeztelen óriás, és becsörtetett a sűrűbe.
A fekete sakkbábuk szép lassan fellépkedtek a helyükre, s a tábla hirtelen megelevenedett.
Klumpa, Kakukk és Ké