...

Üveggyöngy volt a tenyerén.
Úgy nyújtotta felém,
mintha ez volna egyetlen
féltve őrzött kincse.
Nézett rám könyörögve,
hogy végre fogadjam el.
Könnycsepp ült szemében,
szebben csillogó,
mint amit kezében szorongatott.
Sírás fojtogatott.
Megesett rajta szívem.
Kinyújtottam kezem,
s kértem, adja nekem
az áttetsző gyöngyszemet.
Megcsillant rajta a Nap
szikrázó arany fénye,
amint megérintette tenyeremet
az apró, pici gyöngy.
Olyan volt, akár a könny,
mi szeme sarkában ült reszketőn.
Hűvös, mint egy esőcsepp,
ami fűszálon hintázik
korai nyárelőn
egy röpke zápor után.
Megremegett a kezem sután,
elbűvölt a tökéletes formájú,
átlátszó csecse-becse.
Kicsi kincs,
az egyetlen ajándék,
mit nekem adni tudott.
Láttam átfutni arcán
egy halvány, boldog mosolyt.
Már nem sírt ő sem.
Hálásnak tűnt,
sóhajtott könnyedén,
mintha görnyedt vállát
nehéz súlyok hagyták volna el.
Arca felderült.
Örültem én is.
Szívemet hála járta át,
hisz nekem adta
egyetlen kincsét,
élete csillagát.
Felnéztem rá, s könnyes szemem
mély tekintetében elmerült.