...

Lehetnék akár én is,
ha igazán akarom.
Ha józanul átgondolom,
nem akarhatom.
Jó volna mégis.
Mert nem voltam senkinek
soha követője.
Egy sem akadt,
kiért feladtam volna
szürke magányomat,
s lennék boldog szeretője.
De most igen.
Mégsem leszek.
A szerelemtől hát
úgy búcsúzom,
hogy sosem volt enyém.
S bár senki nincs,
ki oly szeretnivaló,
mint e jó barát,
ha pár percig mégis azt hiszem,
nincs értékesebb kincs,
mi nem pótolható,
legyen bár benne
akárhány karát,
felülkerekedik az értelem.
Nincs szívemben annyi érzelem,
mi megváltoztatná
szemében égő bánatát.
Gyáva vagyok, hogy bevalljam,
szeretem.
Menj békével, szerelem.
Messzire kerülj.
Ne tápláld hamis reményemet.
Ne húzd magaddal lelkemet,
hisz sosem kellenék neki én.
Szomorú arca
majd mástól felderül,
ki többet tud adni,
mint amit adni tudok én.
De az apró szeretetmorzsát,
mi néha felhevít,
őrzöm mindörökre
a józan ész rejtekén.