...

Fázom.
Összehúzom magamon
elnyűtt, rút kabátom.
Bár volna egy barátom,
ki néha átölel.
Semmit se szólna,
csak tartana szorosan,
hogy tudjam,
minden rendben van.
Amikor sírnék,
némán karolna át.
Hallgatnám szívének
halk, lassú ritmusát.
Nyugalom járna át.
De most sincs itt senki.
Pedig de jó is volna
újra felébredni,
erőmet összeszedni,
s megint útrakelni.
Nehéz a magány.
Nem is tudok már szeretni.
Szememben kihunyt a fény.
Beteg is vagyok.
Elhagy az erő, elhagy a remény.
Hogy tudnék tovább menni.
Csak egyszer ölelne át
valaki még
lágyan, csendesen.
Szívem átvenné
szívének ringató ritmusát,
hogy gyönge testemen
melegség fusson át.
Újra bíznék benne,
hogy van még kegyelem,
hisz segít a szerelem.
Mennyire jó lenne.
Csak jusson még kis idő,
hogy visszatérjen belém
az elveszett erő.
Valaki öleljen át!
Egy őszinte, hű barát.
Hogy ne kelljen többé
az elnyűtt, rút kabát.