...

Amit tőlem kérsz,
mind megtenném érted.
Ha marad még időm.
Nézem a jégvirágot ablakomon.
A kertet hó borítja.
De kimenni nincs erőm.
Azért szép ez a kert.
Apám ültette még a fákat.
A tél ólmos súlya alatt
földig lógnak az ágak.
Téged várlak minden hajnalon.
Lábnyomaid lesem a hóban.
De csak néhány kis veréb,
macska részesít e jóban.
Hiányod nem fér el egy szóban.
Szél zörgeti a kaput.
Szívem hevesen kalapál.
Talán te léptél udvaromba,
ilyenkor azt remélem.
Én vagyok, aki haza vár.
Kérhetsz bármit tőlem.
Mindent neked adok.
Azt a keveset, mi megmaradt.
Néhány jégvirág,
parányi veréb lábnyomok,
pár ütött-kopott, régi lemez,
rajtuk a dalok.
Hallgatom őket, s rád gondolok.

Nincs egyebem e kevéske kacatnál.
De ha kéred, mind tiéd.
Nem kell cserébe semmi.
Ha valamit mégis nekem adnál,
bármily apró dolog,
örömmel elfogadnám.
Őrizném, óvnám,
míg végleg elkopik.
Ahogy felolvad jégvirágom is,
mikor tavaszodik.
Gyere hát, fogadd el,
mi úgyis tiéd régen.
Lelkem darabkáit ha összerakod,
könnyeimet felszárítod,
nem fáznék a télen.
Ha mégsem jönnél,
hogy megújítsd életem,
megszépítsd alkonyom,
megőrzöm neked e pár lomot.
S ha meghalok majd,
mindet rád hagyom.